A kétnyelvű gyerekek mások? Miért néznek furán a kétnyelvű gyerekekre? Miért záporoznak az ilyen jellegű kérdések és kijelentések : „Hogy fog ez a gyerek az anyanyelvén beszélni? Össze fogja keverni a nyelveket… Nem fog beszélni se az anyanyelvén, sem az idegen nyelven…”
Hogy elejét vegyük az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseknek, érdemes a kétnyelvűség sajátosságairól szót ejteni. Nem célom meggyőzni azokat a szülőket, akik ezt ellenzik, valószínűleg úgyis eléggé mélyen gyökereznek az “érveik”, mindenkinek saját döntése, hogy hogyan neveli a gyermekét. Viszont nagyon szeretném, ha a rosszindulatú megjegyzések és a (kétnyelvűségi ismeretek hiányában való) ítélkezés helyett elfogadnánk, hogy a kétnyelvű nevelés ugyanolyan szabad döntése a szülőnek, mint az, hogy milyen vallás elveit követi és ne kelljen azért „halkan beszélni egy szülőnek a gyerekéhez mások előtt, mert kinézik”.
A divany.hu oldalon megjelent cikkemből kimaradt részeket és a szülők tapasztalatait szeretném megosztani ebben a bejegyzésben.

Bartha Csilla A kétnyelvűség alapkérdései (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999.) című könyvében megtaláljuk a kétnyelvű szocializációs modelleket, amelyből látszódik, hogy ahány család, annyi modell és nem csak az egy szülő – egy nyelv módszer létezik, ahogyan nem az az egyetlen út sem, hogy kizárólag az idegen nyelven beszéljünk a gyermekhez.
Az első és legfontosabb, amit le kell szögezni, hogy minden gyermek más, és minden család más, tehát nem létezik univerzális módszer, ami mindenkinél működik, ezért is mutatnak változatos képet a beszámolók, mind pozitív, mind negatív irányban.

Íme a szocializációs modellek leegyszerűsítve:

Egy személy – egy nyelv (Ronjat-féle családmodell):
A szülők különböző anyanyelvűek, beszélik egymás nyelvét alapszinten. Az egyik szülő nyelve pedig azonos a környezetével.
Stratégia: a szülők csak saját anyanyelvükön kommunikálnak a gyermekkel szültésétől fogva
Pl. anya: szlovák apa: magyar közösség: szlovák
Silvia családjában ezen modell szerint nevelik a gyermeket:
„A fiam és a mi családunk csak magyarul beszélünk az unokámmal, az édesanyja és annak a családja szlovákul. A fiam és a menyem egymás között magyarul. A pici 2 éves, mind a két nyelvet beszéli és ha megtéved és véletlenül szlovákul szól hozzám, ahogy meghallja a magyar választ, rögtön átvált magyarra és fordítva is így működik. Nem okoz neki gondot, nem beszédhibás, és már egy évesen elkezdett beszélni.”

Fantini-féle család:
A szülők különböző anyanyelvűek, és az egyik szülő nyelve azonos a környezetével.
Stratégia: a gyermekkel való kommunikáció során egyik szülő sem használja a környezeti nyelvet, a gyermek azonban otthonán kívül természetes/intézményes keretek között ezt a nyelvet használja
Pl. anya: spanyol apa: angol közösség: angol

Haugen-féle család:
A szülők anyanyelve azonos, a környezet nyelve eltér a szülők anyanyelvétől.
Stratégia: a szülők csak saját anyanyelvükön kommunikálnak a gyermekkel
Pl. anya: magyar apa: magyar közösség: angol
Líviáék például ezt a modellt követik. Angliában élnek, de mivel mindketten magyar anyanyelvűek ezért a kislányukkal, Emmával otthon csak magyarul kommunikálnak.
„Nálunk éppen az lehet, hogy a két nyelv miatt vagy a késői mozgás fejlődése miatt, még nem beszél Emma. 1,5 éves lesz. Viszont mindent megért. Mi Angliában élünk. Itthon csak magyarul beszélünk vele, de járunk Children Centerbe és más programokra, ahol az angolt hallja. Az angol dalokban is megérti, ha tapsolni vagy integetni kell. Nálunk két éves korban lesz a következő státusz vizsgálat, ahol a beszéd fejlődését is fogják nézni.”

Elwert-féle család:
A szülők anyanyelve különböző, a környezeti nyelv egyik szülő anyanyelvével sem azonos.
Stratégia: mindkét szülő csak saját anyanyelvén beszél a gyermekhez
Pl. anya: angol apa: német közösség: olasz

Saunders-féle család:
A szülők anyanyelve azonos és a környezet nyelve is megegyezik a szülők anyanyelvével.
Stratégia: az egyik szülő a gyermekkel való kommunikáció során nem az anyanyelvét használja, hanem egy választott nyelvet.
Pl. anya: magyar (angol) apa: magyar közösség: magyar
Sok ilyen családot ismerek, ahol az édesanya kizárólag a választott nyelvet használja a gyermekekkel való kommunikációban.

Kevert nyelvek:
A szülők kétnyelvűek, a környezet is többnyelvű.
Stratégia: mindkét szülő keveri és váltogatja a nyelveket a gyermekkel való társalgások során
Pl. anya: francia/német apa: francia/német közösség: francia/német

És persze léteznek „íratlan modellek”, mert mint említettem minden család maga alakítja az életét, a beszélt nyelveket illetően is.
Andrea és családja Franciaországban élnek. Andrea anyanyelve a magyar, férje pedig francia.
„Őszintén szólva én soha nem vigyáztam arra, hogy csak magyarul beszéljek a gyerekekkel, mert a franciát kiskoromtól beszélem, amolyan „fogadott anyanyelvem”. Amikor egyedül voltam a gyerekekkel, akkor persze magyarul beszéltem hozzájuk, de közösségben például már nem mindig. A nehézség az ovinál kezdődött, amikor pár hónap alatt nagyon „elhúzott” a franciatudásuk és inkább franciául kezdtek el itthon is beszélni. Aztán az iskolával még inkább, amikor olvasni, gyakorolni kellett velük délutánonként, na, azt nem lehet magyarul. De aztán kialakult egy nagyon jó kis egyensúly. Nagyon sokat számítanak az otthon töltött vakációk, utána mindig sokkal többet beszélnek ők is magyarul. Most már nem izgulok, az alapjaik megvannak, olvasni tudnak magyarul, gyakran járunk haza, így egész normális a magyar tudásuk.”

Akárhonnan is nézzük, abban biztosak lehetünk, hogy mindig a környezet nyelve lesz a gyermek számára a domináns, hiszen ezt hallja többet, főleg ha bekerül a közösségbe (óvodába, iskolába). Éppen ezért azt a nyelvet érdemes támogatni, amit nem olyan gyakran hall.
Abban mindenki egyetért, hogy idegen országban a magyar nyelv legyen a domináns otthoni nyelv. Akkor miért ne lehetne Magyarországon az angol nyelv a domináns egy család életében? Az óvoda és az iskola úgyis a magyar értékeket és kultúrát közvetíti a gyermeknek, ezért is felesleges azt gondolni, hogy nem fog megtanulni magyarul, hiszen a környezettől jövő input erősebb.

Magyarországon élő magyar anyanyelvű szülőként mit tehetünk, ha gyermekünknek használható nyelvtudást szeretnénk biztosítani?

Az első és legfontosabb lépés – véleményem szerint- hogy a szülők egymás közt megbeszéljék, hogy miért szeretnék az idegen nyelvvel megismertetni a gyermeket, milyen tudásszintre, hova szeretnénk eljuttatni a gyermekünket. Ahhoz, hogy használható nyelvtudás birtokába jusson állandó tréningre van szüksége, vagyis minden egyes nap meg kell teremteni a helyzetet a gyermek számára, hogy idegen nyelven kommunikálhasson. Ha ezt mesterkéltnek érezzük, akkor ne erőltessük. A gyermek érezni fogja, hogy nincs szüksége az idegen nyelvre, ezért próbáljunk olyan szituációkat teremteni, amiben valóban értelme van az idegen nyelvű beszédnek.
Nem való minden szülőnek, minden családnak a kétnyelvű nevelés. Hatalmas elkötelezettség, kitartás és türelem szükséges hozzá. Fontos, hogy természetesek tudjunk maradni az ilyen helyzetekben, amikor nem az anyanyelvünkön, hanem csak és kizárólag egy tanult nyelven beszélünk a gyermekünkhöz. Minden tiszteletem az ilyen családoké, főként a kitartásuké, számomra elképzelhetetlen lenne, hogy évekig csak angolul szóljak a gyerekemhez. Éppen ezért nálunk ez úgy működik, hogy a magyar mellett angolul IS beszélek a lányomhoz, a magyar mondókák és dalok világán kívül pedig megismeri az angol mondókakincseket is. Minden napunkba beépítettem az angol mondókákat és az angol nyelvű játékot, beszédet, de amikor közösségbe megyünk, rokonok jönnek, akkor a magyar nyelv a közös. Az én célom, hogy egy olyan alapot adjak a gyermekemnek, amire később biztosan tud építkezni, magabiztosan tudjon beszélni és ne legyenek gátlásai. Így ez nem erőlködés, nem mesterséges, hanem természetes a lányomnak is, hogy nekünk két közös nyelvünk is van. A legfontosabb számomra, hogy az angol nyelvhez való pozitív hozzáállását kialakítsam, természetes legyen számára, hogy nem csak egy nyelv létezik.

Ágnes is hasonlóképpen mesél a tapasztalatairól, akik szintén Magyarországon, magyar anyanyelvű szülőként vágtak bele a magyar-angol nevelésbe, jelenleg 3 éves a lányuk:
„Elkezdtem angolul beszélni, énekelni a gyerekemnek, először csak 1-2 órát naponta, aztán „vérszemet” kaptam, annyira ügyes volt. Mára minden itthoni napunk angolul zajlik, már túlnőttem az előre eltervezett angol szakaszokon, mert van, hogy ő vált angolra. Nehézség? Nem, nem volt. Csak a nagy öröm, amikor angolul szólal meg. 2 évesen magyarul körmondatokban beszélt (azonban, hamarosan, rögtön), a védőnő rendszerint egy évvel idősebbnek hitte a beszéde alapján. Angolul mára mesét is mond akár.”

Anna így mesél a tapasztalatairól:
„Én kétnyelvű gyereknek születtem, ha lehet ilyet mondani, magyar-orosz vegyes házasságból. Félévesen költözünk Magyarországra, anyukám akkoriban egy szót sem tudott magyarul, így ő oroszul, míg mindenki más magyarul beszélt hozzá. Elég későn kezdtem beszélni, azonban rögtön két nyelven. Óvodás koromban még kijártunk rokonlátogatóba a Szovjetunióba, de a rendszerváltás után az anyagiak már ezt nem tették lehetővé. Anyukámnak a munka és a beilleszkedés miatt egyre sürgetőbb volt a magyar megtanulása, így aztán egyre többet beszéltünk magyarul. Elfelejtettem oroszul… Az iskolában már nem lehetett választani, így angolul tanultam. Ma angoltanár vagyok. A diplomához szükséges volt egy másik nyelvből nyelvvizsgát szerezni, így elkezdtem újra oroszul tanulni. Élveztem, valahogy de ja vu érzésem volt… De sajnos már van akcentusom! Érdekes, hogy egészen sok mindent megértek összefüggő szövegekből hallás után, de az egyes szavakat nem ismerem, nem tudom elkülöníteni sem… Ahogy szünetet tartok a használatában ismét felejtek… Így mindig elő kell szednem, és úgy tanulom, mint más. Nem volt semmilyen diszfunkcióm, tanulási zavarom. Alapvetően mindig kitűnő és jeles tanuló voltam. A nyelvérzékem sem különösebben kiemelkedő, a szorgalmamnak köszönhetem, amit elértem. Persze nem akarok általánosítani. Szerintem függ a nyelvtől, a szülőktől, a környezettől.”

Renáta élményei:
„A gyerekeimmel itthon velem németül beszélnek, apjukkal és az oviban magyarul. Angol foglalkozásra jár mindhárom gyerkőc, és ha TV-t néznek (bár nem soka) az is kb 80 %-ban angol. Nekem onnan jön a német nyelv, hogy édesanyám német, én is kinn születtem, németet tanultam először, az az anyanyelvem. Majd kb. 4 éves koromban Magyarországra költöztünk, ahol „bedobtak” az oviba és napokig csak sírtam, mert nem értettem semmit…. Nagy sokk lehetett. Ezt persze csak mesélték nekem, én nem emlékszem. Érdekes módon, arra az időre sem emlékszem, amikor csak németül tudtam. Mindkét nyelvet akcentus nélkül beszélem, a németet a helyi dialektussal. A suliban nekünk még orosz volt a kötelező, de semmit nem tudtam kezdeni vele, utáltam. Nem is emlékszem semmire, csak 1-2 szóra. A gimiben aztán jött az angol, majd egyetemen angol és spanyol szakon végeztem. A gyerekekkel igyekszem németül beszélni itthon, de bizony sajnos egyre többször csúszik be a magyar… Pláne mióta ovisok, onnan ha hazajönnek nyilván magyarul beszélnek.”

Amennyiben egy szülő kellemetlenül érzi magát az idegen nyelvű szituációban, nem fogja tudni hitelesen átadni a nyelv szeretetét, így pont az ellenkezőjét érjük el, ugyanis érezni fogja a gyermek, hogy nem szívesen, nem örömmel tesszük.

Ha eldöntöttük, hogy mi a célunk, akkor lehet stratégiát választani:
– Csak az idegen nyelven beszélünk a gyermekhez,
– Az egyik szülő egyik, másik szülő másik nyelvet használ,
– Beépítjük a napirendbe, s próbáljuk egyensúlyban tartani a nyelveket.
Bármelyik utat is választjuk saját magunk képzése elmaradhatatlan, hiszen szeretnénk a lehető legjobb tudásunk szerint átadni a nyelvet.

A divany.hu oldalon megosztott cikkben részletesen kifejtettem a véleményemet arról, hogy miért nem állja meg a következő feltételezés a helyét, miszerint „minek tanítja a gyermekét idegen nyelvre az a szülő, aki maga sem beszéli rendesen, akcentusa lesz, hibásan fog beszélni, diszlexiás lesz stb.”
Ha megfelelően fejlesztjük saját magunkat, akkor beszélhetünk a gyermekünkhöz idegen nyelven, hiszen itt is a lényeg, hogy mi a célunk ezzel.
Nincs bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a diszlexia és a tanulási zavarok összefüggésben állnának egymással, már csak azért sem, mert a két dolog nem ugyanazt az agyi területet érinti.
A diszlexiás gyerekeknek a fejlesztése visszanyúlik a kisgyermekkorba, hiszen újra „tanulnak” kúszni, mászni, hintázni, mondókáznak, tér-irány gyakorlatokat végeznek, hogy csak néhányat említsek. A játékos angolozás közben pontosan a gyermek mozgásigényét is próbáljuk kielégíteni, sokat vannak ölben, ritmusos mondókákat énekelhetsz neki, vizuális és auditív ingerek érik őket, lovagolunk, mászunk, mozgunk.
Amelyik gyermeknél előjön a diszlexia gyanúja, annál egyébként is felmerült volna, ilyenkor logopédus, gyógypedagógus és a nyelvtanár feladata megbeszélni a fejlesztési lehetőségeket.
Motivációval, játékosan oldhatók a gyermek frusztrációi, gátlásai, s odafigyeléssel fejleszthető.

A másik lényeges szempont, ami a kétnyelvűség mellett szól (sok egyéb mellett), a korai kezdés, hogy a gyermek úgy sajátíthatja el a nyelvet, ahogyan az anyanyelvét is. Arturo Hernandez professzor munkásságáról a kétnyelvűség témájában szintén említést tettem a Diványos cikkben.
Eleinte a gyermek passzív hallgató, s később, nagyon gyors tempóban fogja visszaadni, amit addig hallott. Szüksége van rá, hogy beszéljünk neki, olvassunk és játsszunk az idegen nyelven is nagyon sokat!
„Nagyon nem mindegy, mikor kezd el a kisgyerek két nyelvet hallani. Ha születésétől fogva rögtön (vagy egész picibaba korban), akkor fel se merül, hogy bármilyen problémája lesz. Ha viszont akkor találkoznak a másik nyelvvel, amikor az elsőt már jól beszélik, az teljesen más felállás. Ebben a helyzetben én arra mindenképpen figyelnék, hogy lehetőleg ne essen egy időre az anyanyelvi írás-olvasás tanulása és a másik nyelv komoly bevezetése.” – mondja a Franciaországban élő Andi.

A kétnyelvű nevelésbe fogó szülők és a korai nyelvoktatást pártoló szakemberek erre próbálják felhívni a figyelmet, hogy nem tudatos tanulással is lehet nyelvet elsajátítani, így később nem kell az iskolában nyelvtant és szavakat magolni, mert erre vissza tud emlékezni az agy, így a gyermek könnyebben tanulhat nyelveket. Erről az élményéről írt Anna is, aki az orosz nyelvvel járt hasonlóképpen. A használható nyelvtudáshoz azonban nélkülözhetetlen, hogy valóban beszéljük az a mindennapi életünk során, tehát minden nap előkerüljön. A kétnyelvűség és a játékos otthoni angolozás természetesen nem ugyanoda vezet, nem ugyanolyan nyelvi szintre jutnak el a gyerekek. Ezért is fontos elsősorban a célok meghatározása, majd pedig a stratégia felállítása, ami alapján éljük az életünket. Akár úgy, hogy az anyanyelv mellett egy másik nyelvet IS használunk a gyermekkel való kommunikációban, akár úgy, hogy CSAK a tanult nyelven beszélünk.  A lényeg, hogy a nyelv csak akkor fog fennmaradni, akkor tudja a gyermek használni, ha a mindennapi életben, valódi szituációkban használjuk. Így van ez az anyanyelvünkkel és az idegen nyelvekkel is!

Minden szülő a legjobbat szeretné gyermekének, hogy az életben boldoguljon, ehhez pedig a nyelvtudás a mai világban nélkülözhetetlen. Ezért megtesz minden tőle telhetőt azért, hogy ebben segítse, támogassa. Minden szülő maga ismeri a gyermekét, maga tudja, hogy mit szeretne elérni, milyen célokat tűzött ki. Nem mindenki bízza az iskolára azt, hogy a gyermek nyelvet tanuljon, hanem elkezdi otthon, akár úgy is, hogy egy tanult nyelvet ad át a gyermekének. Nem kell ezzel egyet érteni, de az ismeretek hiányában ne alkossunk véleményt! Ahogy a cikk elején is említettem, minden család, minden szülő más, (ahogyan a történtetekből is látszik) ezért sem tudunk egységes véleményt alkotni, hiszen ami az egyik családnál működik, a másiknál nem biztos.
Reményeim szerint sikerült „fényt gyújtani” és rávilágítani arra, hogy a kétnyelvűek nem csodabogarak, csupán megfelelő lehetőségeket kapnak a szüleiktől, hogy képességeiket fejlesszék!

Bátran oszd meg a véleményed, tapasztalataidat a témában! 🙂

Melinda

Kép forrása: www.freedigitalphotos.net (Simon Howden)

Forrás: Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999.)